1. oldal / 4

Írta: Szvámí Nitjámuktánanda

Földként létezni

Ítélkezés nélkül, együttérzéssel

Különböző formái egységével a Föld arra tanít minket, hogy fogadjuk el a világot, úgy, ahogy az van. Légy elégedett!

Képesek vagyunk megtanulni az ítélkezés mentességet? Nehéz ügy; megítéljük az embereket különböző ruháik miatt, eltérő hajviseletük, életvitelük, sőt még a különböző ételek miatt is. Megítéljük az embereket, mert máshogy nevetnek… másképp beszélnek… máshogy mosolyognak… másfajta játékokat játszanak a játszótéren… különböző márkákat vásárolnak, stb. Az ítélkezésünk arról szól, hogy nem tiszteljük kellőképpen a másikat; sőt, talán még rosszabb az, hogy megtagadjuk tőlük a szent rokonságot.

Égető szükség van az elménk átnevelésére!

Nem csak mások, hanem saját magunk miatt is; a legszörnyűbb ítélkezést ugyanis saját magunkkal szemben követjük el: nem vagyok elég jó…eléggé alkalmas…elég okos…elég vékony; túl nagy vagyok…túl kicsi…túl félénk…túl hangos…túl csúnya…túl… Ezeket az ön-ítélkezéseket állandóan megerősíti a család, az iskola és a társadalom. Melyik szülő ne esett volna abba a hibába, hogy a gyermekét túl lassúnak, vékonynak, butának, kövérnek, stb. ne nevezte volna? Vagy kevésbé nyilvánvaló módon a gyermekünket nagyon okosnak… nagyon szépnek… nagyon tehetségesnek nevezzük. Ezek az ítélkezések, legyenek akár pozitívak, akár negatívak, ártalmasak, és már annyira belegyökeresedtek a társadalmunkba, hogy teljesen „természetesnek” vesszük őket. Az egyetlen kiút… a saját Középpontunkban maradni. Csakúgy, mint a Föld, szilárdan úgy, olyannak elfogadni az életet, ahogy az van – ítélkezés nélkül, mégis együttérzéssel!  

Az írások javasolnak egy kiutat: éber tudatosság és megkülönböztetés.

Ki kell nyitni a fülünket, hallani, megérteni és dönteni: csak hallani nem elég! Nem kell, hogy ítélj.

Fel kell nyitni a szemünket, látni, megérteni és dönteni: csak látni nem elég! Nem kell, hogy ítélj.

Általában be vagyunk zárkózva, rutinszerűen élünk, így csak a régi, megszokott viselkedésmintákat, tévedéseket, fájdalmakat és betegségeket ismételjük. Éber tudatosságunk hiánya és ítélkezésünk bősége az, amely a termékeny talaj helyett egy mocsárban tart minket.   

Ítélkezéseink képtelen formákat vesznek felvenni; úgy ítéljük meg, hogy sokkal hasznosabb városi környezetben élni – de pont emiatt érezzük magunkat a természettől és az élettől elzártan, magányosnak.

Úgy ítéljük meg, hogy megenni egy hamburgert sokkal fontosabb, mint az esőerdők! (Kivágni az erdőket azért, hogy a szarvasmarháknak legelőjük legyen.)

Úgy ítéljük meg, hogy az atomenergia előállításáért uránt bányászni sokkal fontosabb, mint az ausztráliai őslakosok szent helyei; és ezért népirtást elkövetni egy ősi kultúrán.

Hallgatólagosan, úgy ítélem meg, hogy üzemanyagot elégetni azért, hogy az autóm menjen sokkal fontosabb, mint a kipufogógázok által okozott savas eső, amely elpusztítja az esőerdőket. Úgy ítéljük meg, hogy a brazil utcagyerekeknek kevesebb joga van az élethez, mint nekünk, vagy ahhoz, hogy képesek legyenek egyszerűen csak megfelelően csatornázni az energiáikat. A lista vég nélküli.  

A rejtett ítélkezéseken nyugvó meggyőződéseink áthatolnak a létezésünk minden egyes rétegén.


<< Első < Előző 1 2 3 4 Következő > Utolsó >>