Írta: Szvámí Nitjámuktánanda
A „Víz” kontemplációja
Előttem az asztalon egy pohár víz, a víz tiszta, átlátok rajta, kristálytiszta, önmagában színe nincs. A víz kitölti a poharat, könnyedén felveszi a pohár alakját. Ha kiöntöm, felveszi a padló alakját. Valójában a víz mindennek az alakját felveszi: legyen az üveg, fecskendő, fürdőkád, csatorna, folyó vagy óceán. Azon forma alakját veszi fel, amely körülhatárolja. Annyira alkalmazkodó, hogy úgy tűnik, folyamatosan feladja integritását – habár sohasem teszi.
Amikor az esőcsepp feladja önnön létezését, hogy tóvá váljék, „víz” marad; amikor a harmatcsepp feladja önnön létezését, s a fa életnedvévé válik – továbbra is „ víz” marad. Vagy kevésbé romantikusan: amikor a víz a gőzmozdonyban elpárolog – víz marad.
Továbbá, a víz állandóan arra törekszik, hogy egyre nagyobb és nagyobb víztömeggé egyesüljön, bármilyen formában is jelenjék éppen meg. Akármilyen hosszú legyen is az utazás – egy vízcsepp egy másik vízcseppben olvad fel, egy folyó egy másik folyóba torkollik, s végül a folyam óceánná lesz, saját különálló identitását feladva. Úgy tűnik, ez a törekvése, hogy valami nagyobb részévé szeretne válni, az oka annak, hogy Indiában, s más kultúrákban is a folyók találkozását szent helynek tartják A víznek ez a jellemzője sok nagy gondolkodót és filozófust késztetett arra, hogy a vizet mindannak szimbólumaként használja, amik vagyunk, amivé válnunk kell; azaz a Végső Igazság szimbólumaként. A kínai elképzelés a Taóról, mint vízfolyásról pusztán egyetlen példa erre.
Íme egy történet egy nagy keresztény szentről:
Szent Ágoston elment a nagy óceánhoz: ott néhány kelyhekkel játszó gyereket figyelt. Azután hozzájuk lépett, s azt kérdezte: „ Mit csináltok”? A gyerekek megpróbálták elmagyarázni, hogy a kelyhekkel megpróbálják kiüríteni az óceánt. Megtöltik a kelyheket, kimennek a partra, majd a vizet a homokra öntik. Nagy szorgalommal folytatták lázas, de hiábavaló tevékenységüket. Szent Ágoston, az ő tudományos hozzáállásával a következőket mondta: „Nem látjátok, hogy edényeitekbe nem férhet bele az óceán mérhetetlen hatalmassága, sohasem merhetitek ki az egész óceánt, valami más utat kell találnotok”.
A gyerekek egymásra néztek, mosolyogtak – s a kelyheket az óceánba dobták. Boldogan elszaladtak. A gyerekes csíny feltárta Szent Ágoston előtt, hogy csupán a tökéletes önfeladás által lehet a Teljességben feloldódni. Csupán azáltal vagyunk képesek az óceán mélyére hatolni, hogy tudjuk, annak részei vagyunk. Sok bölcs tanításnak megfelelően úgy tekinthetünk egyéni életünkre, mint megannyi táncoló hullámra az óceán színén, vagy mint örvényekre a tudat folyamában. A koncentrált életenergia táncol egy kicsit – mint „én” ezen a létsíkon melyet úgy hívunk, hogy föld – aztán az életfolyamként tovább folyik, végül pedig az óceánba ömlik Mindaddig, amíg a „víz játszik”, lényegében semmi sem változik; hópehely, hullám, örvény, mind feladják egyedi, átmeneti formájukat – s mégis mind „víz” marad.
